Jámbor János

Hetedhétország szélén, egy falucska fehérre meszelt házában élt Jámbor Jánoska. Nem volt neki se apja, se anyja, se testvére csak egy apró malackája. Megosztotta vele az ágyát és az asztalát is, ha beszélt hozzá figyelmesen hallgatott, de Jánoska mégis magányos volt. A puliszkáját maga főzte, az ingét maga mosta, az ágyát is maga vetette. Elhatározta hát, hogy feleséget keres. Keveset tudott a falubeli leányokról. Csak vasárnap a templomban láthatta őket, amikor segített a plébános úrnak. Büszkén viselte a fehér ministráns ruhát és a mise végén ő járt körbe a zsákocskával, hogy adományokat gyűjtsön. Ilyenkor titokban megnézte a lányokat. Néhányuk igen szemrevaló volt, s amikor véletlenül a szemébe néztek, forró pirosság öntötte el Jánoska arcát. Tán még pelyhedző bajuszkája is égő vörössé vált.

-Plébános Úr! Hogyan találjak feleséget? – tette fel a kérdést a reggeli mise után. A pap döbbenten nézett a fiúra, majd cigarettát vett sárga ujjai közé és egy gyertyáról meggyújtotta azt.

-Feleséget? Minek neked az fiam?

-Üres a ház így egyedül.

-A nők boszorkányok. Vigyázz velük, Jánoska! – zárta le a beszélgetést Isten szolgája és begurított egy kupica pálinkát óriási bajusza alá.

Jánoska csendben felvette a kabátját, kucsmát nyomott a fejébe és  hagyta, hogy a hideg északi szél hazarepítse őt. Otthon begyújtott a kemencébe, malackáját bevackolta és a petróleumlámpa fényénél dolgozni kezdett. December tizenharmadika volt. Vésőt, fűrészt készített az asztalra és előkeresett egy egészséges tölgyfa hasábot. „Ha a lányok boszorkányok, én kiválasztom közülük a legszebbet.”

Másnap hóesésre ébredt a falucska. Narancsriasztást adtak ki Hetedhétország időjósai. Még sötét volt, amikor Jánoska az erdőre indult. Egy zsákot és fűrészt vitt magával. A tar domboldal tetején ért véget az irtás. Kilenc fát kellett mielőbb megtalálnia, mert kutya hideg volt. A zsákjában már ott lapult az akác, a bükk, a tölgy és a hárs ág, amikor egy anyókába botlott.

-Mi járatban öreganyám ebben a nagy hidegben? – kérdezte Jánoska.

-Jaj, lelkem galambom, nagy az én bajom! Nem bírják a lábaim, megvesz az Isten hidege, ha nem veszel a hátadra. – jajgatott  a vénség, hogy Jánoskának megesett a szíve rajta.

-Jól van hát, öreganyám! De nekem még a fenyvest útba kell ejtenem.

-Menj csak fiam, menj, amíg a hátad bírja… - szuszogta az anyóka, miközben felmászott Jánoska hátára. Mentek hát tovább, kaptatott Jánoska a dombtetőn a vénséggel a hátán. A szél feltámadt, havat hordott az arcába, alig látott valamit a hófúvásban. De mentek tovább, mendegéltek kitartóan. Az anyó egyre nehezebb lett, úgy nyomta Jánoska hátát, mintha kettőt cipelt volna. Hangosan nyöszörgött és szuszogott, egyre keményebben kapaszkodott Jánoska nyakába. Nagy nehezen elérték a fenyvest.

-No, anyó! Itt most megpihenünk. Másszon le! – mondta Jánoska és leült egy farönkre. A vénség mocorgott, de nem mászott le a nyakából.

-Öreganyám, nem hallja? – kiabált dühösen Jánoska és megpróbált a feje fölé nézni, de a háta már annyira sajgott, hogy képtelen volt mozdulni. Fogta hát magát és minden erejét összeszedve megpróbált felállni. A mozdulattól hanyatt vágódott a hóba, az öregasszony meg a mellkasára ült. De nem ám egy anyóka trónolt Jánoskán, hét vénség ült egymás nyakában. Jánoskára bámultak és a legalsó megszólalt:

-Jámbor János, van valami a házadban, ami a miénk. Karácsony estéjén elmegyünk érte. Ha kedves az életed, kiadod nekünk…

Hangos visítással a levegőbe emelték Jánoskát, fel egészen a fenyves fölé. Körülöttük sűrűn kavargott a hó és a jeges szél, vitték Jánoskát el az erdőtől, el a házacskájától. Pörögtek, forogtak vele a levegőben. Jánoska már azt sem tudta merre van az arra. Aztán hirtelen földhöz vágták és visítva, kacagva elrepültek.

Jánoska szédelegve tápászkodott fel, a zsákja még a kezében volt és körülnézve látta ám, hogy a Nagydomb másik oldalán tették le a banyák, messze a falutól. Nagyon kellett iparkodnia, hogy minden fából gallyat gyűjtsön és még dolgozzon is a széken, ha hazaért. Keserves útja volt Jánoskának visszafelé, de megtalálta a fenyő, a cseresznye és a dió gallyakat. Sötétedéskor lépte át a küszöböt. Csodák csodája az asztal terítve várta Jánoskát. Kenyeret, túrót és szalonnát készített valaki az asztalra. A kemencét felfűtötték, az ágyát megvetették.

-Hát ezt meg kinek köszönhetem? – kérdezte fennhangon és megsimogatta a lábához dörgölőző malackát.

A következő tizenegy napon pontos beosztás szerint készítette a széket és alig várta az éjféli misét. Nem volt nehéz a templomba csempészni a széket, ezen a misén is ministrált a plébános mellett. A zsebét teletömte mákkal és egy ostort is a ruhája alá rejtett. A gyülekezet megtöltötte a templomot. A legszebb ruhájukat vették fel a jeles alkalomra. A lányok színes hímzéssel díszített kendőkben dideregtek a hideg templomban. Jánoska megvárta az áldozást, csak amikor mindenki visszaült a helyére, akkor vette elő rejtekhelyéről a széket. Felállt rá és behúzta a nyakát félelmében. Nem történt semmi. Jobban körbenézett, s észrevette, hogy senki és semmi nem mozdul. Mintha sóbálvánnyá váltak volna. Jánoska egy marék mákot vett a kezébe, hóna alá fogta a széket és elindult lánynézőbe.

Az első szemrevaló leány mellett megállt és óvatosan megérintette a homlokát. Szarvakat nem talált rajta, de egy hang azt súgta neki, hogy ez a leány bejárja majd a világot, gyönyörű hangjának messze földön híre megy majd. „A feleségnek konyhában a helye. Ebből nem lesz jó feleség.”-gondolta Jánoska és ment a következőhöz.

A lánynak rózsás arca, zöld szeme teljesen megbabonázta Jánoskát. Óvatosan megérintette a vállát és várta a sugalmazást. Képeket látott. Látta, hogy milyen boldogok ketten. Turbékoltak, mint a galambok, de gyermekük nem születhetett. „A gyerek az kötelesség. Ebből nem lesz jó feleség.” – gondolta Jánoska és megkereste a következő leányt.

Jómódú leány volt a következő kiszemelt. Jánoska gyengéden megérintette a kezét és látta, milyen szorgalmas, okos ez a leány. Tanulni fog és a városban fog embereket gyógyítani. „Túl okos. Ebből nem lesz jó feleség.”

Minden leányt megnézett Jánoska. Az egyik kikapós volt, a másik házsártos, a többi pedig nem elég szorgos. Akadt olyan is, aki szívesebben dolgozott a földeken, mint otthon, a gyerekek mellett. El kellett fogadni, hogy nincs olyan lány a faluban, akiből szófogadó, hálás feleség volna. Jánoska a földre tette a széket, felállt rá a mákot pedig a háta mögé szórta. Szomorkodva ballagott haza a templomból, észre sem vette, hogy hét boszorkány követi őt az úton.

Malackája visongva köszöntötte az ajtóban, de ő nem törődött vele. Feldarabolta a széket és a kemencébe vetette darabjait. Sírt, jajgatott a fa a lángok között. Az ablak előtt fekete árnyak gyülekeztek. Malacka reszketett a félelemtől.

-Jámbor János, add ki nekünk leányunkat vagy halálnak halálával halsz! – visították kórusban a banyák. Jánoska lopva körbenézett a szobában, mintha valóban egy leányt rejtegetne valahol.

-Egyedül vagyok, mint az ujjam. Tisztuljatok banyák! – kiáltotta Jánoska és elővette a karikást. Kirontott a házból és hangosan csattogtatta ostorát. A banyák felsikítottak és éles fénnyel égtek hamuvá. Abban a pillanatban malacka két lábra állt és gyönyörű fiatal leánnyá változott. Jánoska nem hitt a szemének.

-Én vagyok az János. Megtörted az átkot, amit a hét boszorkány olvasott rám.  Hálával tartozom neked, soha nem hagylak el téged. – mondta a lány és kiseperte a bűzös hamut az udvarról. Jánoska arca felragyogott, mert igen szemrevaló leány volt ez a malacka, főleg ahogy serényen dolgozott.    „Ez biztos szívesen lesz a konyhában, szófogadó is lesz. Ez bizony feleségnek való leány!” – gondolta Jánoska és boldogan ölelte magához mátkáját. 

-Legyél a feleségem ember és Isten előtt! – súgta a leány fülébe Jánoska.

-Te az enyém, én a tied János. – búgta Malacka szerelmesen kedvese fülébe.

-Terítsd az asztalt, asszonykám! – parancsolta János és rácsapott ifjú mátkája tomporára.

-Ma nincs vacsora. – kacsintott Jánoskára Malacka és ledobta az inget magáról.

Barangoló

Rékával

Eljössz velem
hegyet mászni
Üveghegyről leszánkázni
szikla ormán
havas csúcson
fáradt csizmánkat lógázni?

Jössz-e velem
vitorlázni
az Óperenciát bejárni
sellőkastély
báltermében
delfinekkel kacarászni?

Taníts engem
varázsolni
a világra mosolyogni
téli szélben
sötétségben
napszikrától hunyorogni...

Kéz a kézben
kalandozzunk
világ végére eljussunk!
Hamuban sült álmainkat
zsebre rakva
barangoljunk!

Rékának szeretettel...

Tükröm, tükröm...

A terem zsúfolásig megtelt. Az első sorokban a királyi család és az udvar jeles képviselői kaptak helyet. Hátrébb a kevésbé nemesek, de még pénzesek. S a társadalmilag nem túl megbecsült, egyszerű emberek a karzaton tudtak letelepedni.

A padsorokkal szemben, a királyi tanács pulpitusának háttal vörös uniformisukban délcegen feszítettek a katonák. Köztük földig érő köpenyben néhány varázsló állt, jó okkal.

Amikor az oldalajtón, őrei gyűrűjében belépett a vádlott, a terem elcsendesedett. A katonák kardot rántottak, s a csillogó pengék hegyét kesztyűs kezükben tartva határozott harckészültségbe álltak. A varázslók köpönyege alól előbújtak a mágiát birtokló kezek.

A gonosz királynő korona és drága kelme nélkül is fenséges volt. Haja szorosan hátrafogva, arcán félmosoly. Pillantása nem kevéssé volt hátborzongató, mint amikor hatalmának teljében volt. Egészen pár hónappal ezelőttig.

-Álljanak fel! - zendült egy határozott hang, s a királyi tanács kilenc tagja bevonult a terembe. Mágusok és jogdoktorok közösen kellett döntsenek a királynő ügyében.

-Gonosz Királynő! - szólt a tanács főbírája. - A vád Ön ellen felségárulás, hatalommal való visszaélés, gonosz varázslat használata és hogy meggyilkolta a trónörökösnőnket. Többször is. Beismeri a vádakat?

-Igen. - A vádlott szavai nyomán izgatott moraj támadt a teremben. - Ám vannak enyhítő körülmények, melyeket a tisztelt tanács elé kívánok tárni.

-Kénytelenek vagyunk Önnek megadni ezt a lehetőséget.

-Ebben az esetben kérem, engedélyezzék komfort mágia használatát a teremben.

A tanács tagjai rövid megbeszélés után bólintottak. A legidősebb varázsló azonban szólni kívánt:

-Gonosz Királynő! Figyelmeztetem, hogy a tiltott mágia használata azonnali, helyszíni kivégzést von maga után. Felesleges visszaélnie a jóindulatunkkal.

A vádlott, egyben védő, kecses meghajlással jelezte, hogy tudomásul vette a figyelmeztetést.

-Szeretném tanúnak szólítani megboldogult királynőnk komornáját! - zengett a határozott bejelentés, s abban a pillanatban a tanúk székében megjelent egy hajlott hátú, idős asszony izgatottan tördelve a kezét. Nehezen, de végül megértette, milyen erő és miért repítette ide kis szobájából. A királynő egészen közel lépett a tanúhoz, a szemébe nézett.

-Felismer engem?

Az öreg komorna először azonnali nemet intett, majd lassan kiült arcára a felismerés.

-Hát persze! Maga volt a gyógyfüves, aki segített a királynőnek! - a terem felhördült a döbbenettől.- Egy kosárnyi füvet hozott, de furcsa módon senki nem főzött belőlük levet. Azóta sem tudom, hogy csinálta...

-Tisztelt Tanács! Kérem engedélyezzék az emlékeim kivetítését!

A bírák a varázslókhoz fordultak, gyors kérdések után az őrködő mágusok egyike egy nagy tükröt varázsolt a terembe. Jól látható volt mindenki számára. A vádlott a halántékához emelte bal kezét, majd mintha egy madarat eresztene szabadon, gyengéden a tükör felé tessékelte azt, amit a tenyerében tartott. A tükör ezüstfénnyel felvillant.

A királynő a hálószobájában ücsörgött. Reggelije érintetlenül aszalódott az ezüst tálcán. Szürke arcszíne napok óta tartó szobafogságról tanúskodott. Kedvetlen és ideges volt. A szolgák csak a legvégső esetben merészkedtek a közelébe. Halk kopogás után egy fiatal lány lépett be az ajtón mosolygósan. Az erdei népek öltözékét viselte, lábbelije is fekete földtől volt nehéz. Karján fonott kosár, roskadásig rakva illatozó növényekkel.

-Felséges királynőm! Segíteni érkeztem. Az erdő népének minden tudását hoztam magammal. Ha rám hallgatsz, pár hónap múlva trónörökössel ajándékozhatod meg uradat.

-Ugyan, mit tudhat egy parasztlány? A világ minden tájáról jártak itt tudós férfiak, javasasszonyok, mégse segített senki a bajunkon.

-Mert Felségedet nem meggyógyítani kell. Meg kell tanulja, hogyan gyújthat szerelmet férje megkeseredett szívében. Hisz férfi nélkül nehéz volna anyává lenni. - mondta a leány, s mielőtt még a királynő kikérhette volna magának a sértést, a kosár füvet találta az ölében. Az illattól megnyugodva beszélgetésbe elegyedett a leánnyal. Megegyeztek abban, hogy a lány és a füvek pár napig a palotában maradnak. A kisbaba megszületése után pedig a titokzatos lány egy kívánságát teljesíteni köteles a királynő. A szerződést vérrel pecsételték meg.

A tükör ekkor elsötétült. Minden szempár a vádlottra szegeződött. A tanács tagjai feszült beszélgetésbe kezdtek. Végül a főbíró a királynő felé fordult:

-Egy kikezdhetetlen szerződés megkötését láthattuk. De mi volt a kívánság?

-A királynő áldott állapotba került. A segítségemmel. Kilenc hónapig lestem minden kívánságát. Füvekkel, levekkel óvtam gyermeke egészségét, hogy a legjobb időszakban jöhessen világra. Nem így történt. Túl korán született meg. Nem tudtam megakadályozni. Ahogy a királynő halálát sem. 

-De mit akart? Mi volt a kívánság, amely nem teljesülhetett?

-A hercegnő túl korán jött a világra. Nem teljesítheti be sorsát. A szerződés így semmissé lett.

-Királyságunk trónörököseként jobb sorsra volna tán érdemes?

-Ugyan már! Hófehérke boldogabb volna parasztlányként.

A terem falairól a felháborodás visszhangzott. „Felségsértés!” „Átkozott...” „Hogy merészeli!”

-Talán a vádlott megfeledkezett arról, kiről beszél ilyen sértően.

-Nem tisztelt tanács. Bárkinél jobban ismerem Hófehérkét. Ott voltam minden lépésénél. Ott kellett lennem. Az én felelősségem volt megakadályozni a baleseteket. Mert csak én tudom, mire képes. A leendő királynő olyan varázserővel jött a világra, amelyet senki elképzelni sem tud. Ám nincs tisztában az erejével, ahogy sok más dologgal sem.

-Azt akarja talán elhitetni a tanáccsal, hogy Hófehérke varázsló?

-Nem. Nem varázsló, csak birtokolja az erőt. Ám sosem tanulhatta meg azt irányítani.

-Hogy érti ezt?

-Sajnos felfoghatatlanul buta szegény.

Ekkor többen felálltak, kiabáltak, ordítoztak. A Gonosz Királynő őrei lincseléstől tartva a vádlottat kellett védjék. Hosszú percekig nem sikerült rendet teremteni. Végül a varázserő elcsendesített mindenkit.

-Tisztelt tanács! Hihetetlennek hangzik tudom, de minden cselekedetem arra irányult, hogy Hófehérkét és környezetét megvédjem. Hogy a királyság egysége ne szenvedjen csorbát.

-Talán tagadja, hogy rongyos ruhákban járatta és dolgoztatta szegény árvát?

-Képtelen volt elviselni a selyem és a drága kelmék érintését. Hisztériás rohamot kapott tőlük. A tanítóitól pedig rendszeresen leszökött a konyhalányok közé vagy a madarászhoz. Állandóan a galambokon járt az esze. Egyszer fel is robbantotta az egyiket.

Némán ordítozó, öklöt rázó emberek tömege hadonászott a teremben a kijelentésre.

-S azt tagadja-e, hogy a királyi vadászt bérelte fel Hófehérke meggyilkolására? Hogy a szívét kérte bizonyítékul?

-Éveken át másból sem állt az életem, mint a királykisasszony vigyázásáról. Belefáradtam. Se alvás, se nyugodt étkezés. A szexről ne is beszéljünk. A vadász kitartóan csapta nekem a szelet. Kétségbeesésemben megpróbáltam végleg megoldani a problémát. Mert varázserő nem fog a királylányon.

-Ha ez igaz, miért akarta becsapni a vadász egy vadkan szívével? Ő, aki gyengéd érzelmeket táplált Ön iránt?

-Bepróbálkozott. Hosszú hónapok vágyakozása után talán ez érhető. De átláttam rajta.

Az egyik katonának csörömpölve esett a kőpadlóra a kardja.

-És a törpék házába miért ment el többször is? Megszabadulhatott volna a terhes felelősségtől.

-Szegény törpék maguk üzentek nekem, hogy rettegnek a saját házukban. Ha gondolják, megmutathatom az egyik tükörüzenetet. - mondta a vádlott és már villant is a fény.

-Királynő! Kérem, segítsenek nekünk. Vége a nyugodt életünknek. Alig van már ép bútorunk, napok óta nem alszunk... - mondta az egyik szakállas törpe kétségbeesve.

-Ez azt hiszi, hogy tud főzni! Kuka majdnem belehalt a levesébe! - kiabált be a vonalba egy másik.

-Állandóan énekel és az állatokkal beszélget.

-Már azok is félnek tőle. Pár napja az égbe repített egy kisnyuszit. - szólt a háttérből egy remegő hang.

-Állandóan virágot szed, nem lehet kibírni a házban... ááápciii...

Ekkor nagy robajlással, a kép darabokra esett, mintha egy bútordarab zuhant volna a tükörbe.

-Az utolsó Hapci volt. - mondta a királynő sajnálkozva és fejét csóválva.

-A szorító öv, az altatóval átitatott fésű és a kábító alma is csak azt a célt szolgálta, hogy Hófehérkét hazaszállíthassam. Megmentve ezzel a törpéket és az ártatlan faunát.

A döbbent csendet kihasználva folytatta.

-Be kell látniuk Hölgyeim és Uraim, tisztelt tanács, rengeteg munkám volt abban, hogy a királylányról, Hófehérkéről ennyire hízelgő kép alakuljon ki a köztudatban. Szeretett hercegnőjük sajnos nem képes az országot irányítani. Boldog lehet, a királyi vérvonal fennmaradhat, ha gyámságom és gondos odafigyelésem továbbra is lehetővé teszik. Felelősséggel tartozom e gyermekért, mintha a sajátom volna.

-Nem értem! Miért tették a törpék őt az üvegkoporsóba? - motyogta az egyik magáról megfeledkező katona félhangosan.

-Szegények azt hitték valóban halott.

-S ki volt a hős férfiú, aki szerelmes csókjával felébresztette a hercegnőt? - kérdezte a főbíró izgatottan.

-Tisztelt tanács! A vadász azóta is reménykedik...

A Nap körül

tehetetlenül
utazom a Nap körül
- egy porszem elliptikája
már nem szédít
a talpam alatt pörgő
földgolyó tánca
csak vagyok
egyedül
bezárva
magányom galaxisába
s kihúnyó szikráim csillagtérképét
bámulom

egyszeri csoda tán létezésem
röpke eszméletvesztés
törékeny lázálom
- pergő perceim elhaló ritmusát
hallgatom
mivégre születtem
élek
halok,
csak egy véletlen,
egy sodródó
porszem
vagyok

Szellemfotó

„Eladó felújítandó 52 m2-es, 1+1 szobás, összkomfortos, tehermentes ingatlan Bp. belvárosában.”

Újabb zaklatott álomból ébredt. A sötét szobában pirosan világító óra 3 óra 20-at mutatott, mint már annyiszor. Joe vörös haja nedvesen tapadt a tarkójára és a homlokára. Tapasztalatból tudta, hogy vége az alvásnak. Felkelt hát az ágyból, szárazra cserélte az átizzadt pólót és a konyhába indult. Gordon nem zavartatta magát, egy halk nyávogás után kiflibe gömbölyödött és aludt tovább. A kíváncsi Ficánkát a teafőző sípoló hangja csalta a konyhába. Kedveskedve körbedörgölte gazdája lábszárát és nyafogva tett szemrehányást a korai ébresztő miatt. Joe ásítozva mártogatta a teafüvet a gőzölgő vízbe, a bögre fülére csavarta a cérnaszálat és próbált rájönni, milyen nap is van. Vasárnap. Miért mindig vasárnap alszik rosszul? Mi az ami nem hagyja őt pihenni? Félelem? Fájdalom? Nem tudja soha felidézni a lidérces álmokat. A rossz gondolatok azonban nem sokáig szokták zaklatni Joe-t. A forró tea íze most is elterelte gondolatait. Nem is figyelte, mit készített magának félig lehunyt szemmel. A vöröses színű ital furcsa volt ugyan, mégis ismerős. Kíváncsian kereste a tea címkéjét, de a Red Rose felirat nem adott választ semmire. Arra sem, hogy került ebből egy egész doboznyi az ő konyhaszekrényébe.

Egyedül lakott a kicsi, belvárosi lakásban. Imádta a nyári reggeleket a balkonon tölteni. Percről percre változtak a színek és a fények Pest felett. Millió képet készített már a reggeli panorámáról, most is kattintott néhányat. Szerette a dolgokat a fényképezőgép lencséjén keresztül szemlélni. A megszokott képeket más szemszögből láthatta, az újak pedig még izgalmasabbá váltak az apró keretbe zárva. A tea utolsó kortyát készült meginni, amikor a bentről hallatszó óriási csörömpölés és a hangos nyávogás miatt félrenyelte azt. Köhögve, a fényképezőgéppel a kezében sietett a konyha felé, ahol megdöbbentő látvány fogadta. A fűszeres szekrény ajtaját és a fiókokat nyitva találta. A teáskanna a fekete-fehér konyhakövön landolt, a belőle kiömlő forró víz eláztatta a konyhaasztalt és a még mindig gőzölgő tócsa közepén egy Red Rose  filtere színezte lassan vörösre a vizet. Gordon és Ficánka a számítógép-asztal alsó polcán húzták meg magukat. Kitágult, fekete pupillával néztek gazdájukra és eszük ágában sem volt előjönni.

-Sziasztok! Csak a szokásosat kérem! - dobta le magát a pizzéria asztalához.

-Fizetni is fogsz? Mert ha nem, menj és csináld meg magadnak… - mondta durcásan Nóri és letette az asztalra az evőeszközöket.

-Ez a szabadnapom és most direkt nem kérdezem meg, hogy mi bajod van. – mosolygott vissza Joe szemtelenül.

-Akkor a szokásosat… még valamit a kedves vendégnek?

-Köszönöm.

Joe gyanakodva a pincérlány után nézett, s amikor Nóri eltűnt a konyhában a pulthoz lépett és egy préselt havasi gyopárt csempészett a mosogató mellé. Ezután visszaült a helyére, akkurátusan megterített magának a piros kockás abroszon és elővette a fényképezőgépet. Átlapozta a mai fotókat. A balkonról készített képek között nem volt újdonság, mindet törölte. Ám meglepve látta, hogy a macskák reggeli ámokfutásakor is el-elkattant a gép és néhány furcsa képet készített, ahogy az útja a konyhába vezetett. Furcsa fehér foltot talált a képeken, mintha valami fényforrást fotózott volna. Vagy talán a vaku működött? Arra biztos emlékezne. A konyhaajtóból véletlenül készült fotón a nyitott fiókok fölött világított fehéren valami. Amikor pedig a macskák után ment a még besötétített szobába, az apró dolgozószoba egészét befogta az objektív. A megdöbbentő látvány miatt fel sem tűnt neki, hogy Nóri közeledik a pizzájával.

-Te jó ég! Csak nem kísértetet látott valaki? – csipkelődött a pincérlány, s letette az asztalra az ételt.

-Hát, ez akár az is lehetne… - mondta komolyan Joe és átnyújtotta a gépét.

Az ajtót sietve nyitották, a becsomagolt pizzát a cipős szekrényen felejtették, úgy rohantak a számítógéphez. Nóri először járt Joe otthonában, s női szemmel azonnal kiszúrta, hogy a fiú egyedül él. A nappaliban egy kinyitható kanapé, egy apró asztalka nézett farkasszemet a TV állvánnyal és egy régi könyvespolccal. Az előszobából nyílt a konyha hetvenes évekbeli berendezéssel, a szintén pepita fürdőszoba és egy apró helyiség, amit Joe dolgozószobának használt. A fiú bekapcsolta a számítógépet és behozott egy széket a konyhából, hogy mindketten leülhessenek a monitor elé.

-Klassz lakás. – próbálta csökkenteni Nóri a feszültséget, miközben Joe a fotókat mentette le a gépre.

-Kösz, anyámé volt. Nem mintha nagyon emlékeznék rá, meghalt, amikor kissrác voltam.

-Apukád? Hol él?

-Már neki sem tudlak bemutatni. Szívinfarktusa volt pár éve.

-Sajnálom, Joe. Részvétem.

-Semmi gond, tényleg. . Nem volt köztünk semmi gázos érzelmi káosz. Csak hiányzik.

-Teljesen egyedül vagy?

-Jah, mondhatjuk… de van egy édes, aranyos nagyim vidéken.

-Az jó! Nekem már nincs nagyikám, viszont van két bátyám, vitázó szüleim és számtalan unokatesóm.

-Mindig nagy családot akartam magamnak… - mondta Joe halkan és Nóri szemébe nézett. Szégyenlősen mosolyogtak egymásra, amikor puha ugrással a lány ölébe érkezett Ficánka.

-Úristen, megijesztettél cicus… - nevetett Nóri és óvatos simogatással köszöntötte az

érkezőt. - Mekkora színész vagy, Joe. Sajnáltatod itt magad, miközben ilyen édes lakótársad van, mint ő…

-Lakótársak. Ő itt Ficánka. Gordon szeret egyedül lenni.  – mondta Joe, de már a számítógépre figyelt. Nóri is elcsendesedett és feszülten nézte a képernyőt. A fiú gyakorlott kattintásokkal állította át a fotó fényerősségét, kontrasztját és nagyította ki a kérdéses foltot. A fénylő alak egyre jobban emlékeztette őket egy emberi lényre.

-Mintha kinézne az ablakon… -suttogta megrendülten Nóri. Joe nyelt egyet és egy újabb szűrőt állított be.

-Atyaég! Tényleg… nézd, két kezével az ablakpárkányt fogja és kifelé figyel. Mintha a profilja is látható lenne, a frizurája… Mi ez? Ki ez? – kérdezte izgatottan a lány.

Joe felpattant és az egyik szekrényből régi cipősdobozt vett elő. Lázasan keresgélt a fényképek között, míg az egyikkel visszalépett a monitor elé és a képernyő mellé emelte. Rövid, vörös hajú nő mosolygott halványan a képen.

-Ez az anyám. – mondta Joe és abban a pillanatban kísérteties, kaparó hangokat hallottak a fürdőből. Nóri arcára kiült a rémület és közelebb húzódott Joe-hoz.

-Nyugi! Csak Gordon az és a macskaalom.

A délután a nappaliban találta őket. Régi családi képek között ültek a szőnyegen. A nyári meleg ellenére kardigánba burkolóztak és forró Red Rose-t ittak.

-Mesélj édesanyádról! – kérte halkan Nóri.

-Nem nagyon emlékszem rá. Kicsi voltam. Még oviba járhattam, amikor meghalt. Öngyilkos lett, de apám ügyesen titkolta a részleteket. Valami rejtélyes betegséget említett csak.

-Ha beteg volt, annak nyoma van valahol. Van egy barátnőm. Egy ambulancián asszisztens és talán tudna nekünk segíteni. Csak anyukád neve és születési ideje kell hozzá.

-Talán a halotti anyakönyvi kivonat itt lesz valahol. – mondta Joe és feltúrta a dobozt. Hamar rátalált a papírra és átadta Nórinak. Véletlenül megérintették egymás kezét, s elpirultak mindketten. Ficánka, aki eddig a dohányzóasztalon gubbasztott, hirtelen leugrott onnan és szőrét borzolva, fújva nézett az előszoba felé. Nóri és Joe ugyanarra gondoltak. A fiú bekapcsolta fényképezőgépet és lassan elindult az előszoba felé. Nóri a nyomában haladt és kezdett borsózni a háta. Mintha a nyárból az őszbe léptek volna, fokokkal hűvösebb volt az előszobában. Joe folyamatosan fotózott minden irányba. Így jutottak el a konyhába, ahol Nóri halkan felsikított. Az evőeszközös fiók és a konyhaszekrény ugyanis tárva nyitva volt. Az asztalon pedig egy üres gyógyszeres üveget találtak. Joe ki sem nézett a gép mögül, talán ezért mert beljebb lépni és minden elmozdított bútordarabot és tárgyat lefotózni.

-Úristen, mi a fene folyik itt? – kérdezte félelemtől reszketve Nóri és visszament a nappaliba. Kinyitotta az erkélyajtót és rágyújtott egy cigire. Kint nyár volt. Égetett a nap. Mégis percek kellettek ahhoz, hogy felmelegedjen a napsütötte balkonon. A cigaretta reszketett a kezében.

-Válaszolnál? Mi ez az egész? Csak nem te csinálod ezeket? – kérdezte zaklatottan az erkélyre lépő fiútól.

-Dehogy… hidd el… nem értem…

Joe reszketeg hangjából és megrendüléséből azonnal tudta a választ. Elveszettnek és magányosnak tűnt most, ezért Nóri tette meg az első lépést és vigasztalóan átölelte a fiút. Percekig álltak így, s még folytatták volna, ha Joe nem kezd el rettentően izzadni a rajta maradt kötött kardigánban. Vörös, göndör fürtjei alól verejték csepegett a lány arcára. Kitört belőlük a nevetés.

Nóri minden ablakot szélesre nyitott a kis lakásban, hogy beengedje a meleg napsütést. Gordon és Ficánka is hálásak voltak ezért. Boldogan gubbasztottak a forró ablakpárkányon. Joe megnézte a képeket, de csak a szokásos fényfoltokat látta rajta. A lánynak jutott eszébe közelebbről szemügyre venni a gyógyszeres fiolát. A megsárgult papíron jól olvasható volt a hatóanyag és az adagolás, de sokat nem tudtak meg belőle.

-Lefotózom és elküldöm a barátnőmnek. Ő meg tudja majd mondani, mi ez.

Pár perces telefonbeszélgetés következett, Joe alig bírt a kíváncsiságával.

-Hát, ez érdekes. Ági utánanézett. Pár évtizede még ezt a gyógyszert alkalmazták antipszichotikumként.

-Szóval az anyám őrült volt?

-A problémája lehetett depresszió, skizofrénia…

-Skizofrénia? Magyarázat lehet az öngyilkosságra.

-Ági anyukád nevét is keresi a rendszerben. Így legalább tudjuk, hogy pszichiátriákon kell kutatni.

-Az egyetlen emlékem róla, hogy énekelve simogatja a homlokom és én félek tőle.

-Furcsa dolog az emberi emlékezet, te is tudod.

Joe szomorúan bólintott és keresgélni kezdett a konyhában. Elővette a Red Rose dobozát és Nórira nézett.

-Nem emlékszem, mikor vettem. Nem is tudtam, hogy lehet kapni ilyet nálunk.

-Talán véletlenül került a kosaradba, itthon pedig automatikusan betetted a szekrénybe.

-Rosszul alszom, rémálmaim vannak.

-Ha hihetünk a saját szemünknek, természetfeletti oka is lehet.

-Mi van, ha én is beteg vagyok? – kérdezte végül Joe Nóritól. – Ki hinné el nekünk, mit láttunk a fotón? Ha elmesélnénk a konyhai jelenetet, minimum drogosnak néznének.

-Akkor nem meséljük el senkinek.

-Tegyük fel, hogy igaz. Tegyük fel, hogy az anyám kísért engem. A könyvekben ennek mindig oka van.

-Mi lehet az ok? A halála évfordulója? – kérdezte Nóri, de a fiú nemet intett. –Születésnap?

-Nem.

A találgatást telefoncsörgés szakította félbe.  Ági Joe-t kérte a telefonhoz. A fiú járkálva hallgatta a beszélőt és kurtán felelgetett neki. Aztán leült a kanapéra és némán tartotta füléhez a készüléket. Percek teltek el így. Végül elköszönt, visszaadta a mobilt Nórinak és egyetlen dolgot kérdezett:

-Hányadika van ma?

-Július ötödike, asszem…

  Stróbl József részére

  Budapest  

  Visegrádi u. 57.   

  1142 

Tisztelt Uram!

2016. július 6-án beérkezett kérvényére válaszul a következő adatokat találtuk.

Rendőrségi jegyzőkönyv Stróblné Füle Júlia (szül. 1968. aug. 21.) Stróbl József (szül. Bp. 1992. márc. 13.) sérelmére 1995. július 5-én elkövetett mérgezési kísérlet miatt felfüggesztett börtönbüntetést kapott, melyet pszichiátriai zárt osztályon volt köteles letölteni. Az elkövetőt a Lipótmezei Pszichiátrián gyógykezelték egészen 1996. július 6-án bekövetkezett haláláig, amikor önkezével vetett végett életének.

Tisztelettel: 

Márkóné Kovács Gizella

Budapest XIV. Rendőrkapitányság

Szerelem - röviden

bőröd tiszta bársonyára
karmazsint csókolok
édes hangod dallamára
ősi ritmust táncolok
s majd ha a tánc
azúrégig emel
felhők hűvös habjában
alélok el
akkor nézz a Napba
onnan zuhanok
akkor tárd két karod
ha akarod

Katicabogár

Biciklimen
hétfő délután
velem utazik egy katicabogár.
Csengőmre ül, s én örülök nagyon,
hogy szárnypirosát csak én láthatom.

Ha északi szél az utunkba kerül,

Zöld kabátom gomblyukába ül.

Onnan kémleli a napfényes utat,

pórázon kutyát, morgó urakat.

Ha a déli szél mögénk kerül,

Potyautasom a vállamra ül.

Onnan kiáltja a szikrázó világba:

„Szálljon bátran, kinek van szárnya!”

A bicikli hegyről lefelé lendül,

Hátán a pötty hét táncra perdül.

Csillogó szárnyát boldogan tárja,

Búcsút int barna alsószoknyája.

Napfürdő

felettem az izzó kék remeg

olvad rajta hűs felhősereg

tikkadok

csukott szemem mögé

narancs-színt éget 
a fény

hátam alatt szorgos a föld

hangyák menetben hordják

a boldog nyarat

a déli nap súlya alatt
pihegve lüktet 
a kerti tánc

vizet kutat szomjas darázs

de sehol a zúgó szárnyalás

néma csak

virágok fejüket nyújtják

a meleg sugarat kívánják

isszák

bőrömön még egyetlen hűs csepp

esküszik szerelmet

s felforr

sóhajt csókol egy utolsót
s hirtelen illan el

elhal

Kabát

… Sötét van. Nem tudok mozdulni, pedig egy fazon benne áll az arcomban. A modortalan! 

Talán belőle árad ez a fura aroma, amit már az én szövetem is átvett. A nehéz szagú csendben végre lépéseket hallok közeledni. A kinti levegő gyengéden mozdítja meg a karom, ahogy  nyílik az ajtó távolabbi szárnya. Az áramlat szappanillatot és elégett pirítós szagát hozza magával. Sosem tudott ehető ételt készíteni! Mosolygok. Persze, megint nem engem keres. Talán legközelebb…

… Mintha hűvösebb lenne körülöttem. Hosszabb talán a sötét mozdulatlanság is.  Az ismerős lépések ma kopogva közelednek. A hirtelen világosság elvakít, fáj! Egy kéz lágyan simít végig a hátamon, hogy beleborzongok. Megemeli az ujjamat, türelmetlenül gombol ki és a magasba emel könnyedén. Reszketek, ahogy hűvös bélésemhez ér a karja és gyors mozdulattal az ujjamba hatol. Teste átmelegíti a hátamat is, s ahogy a fényes gombokat a helyükre bújtatja és belülről érzem lüktetni a szíve dobbanásait forró öröm önt el. Minden lélegzetvételét érzem, együtt élek minden mozdulatával. Végre jó helyen vagyok. Végre itthon vagyok! 

… Élvezem az utca forgatagát. Még a benzingőzt is, hisz végre nem fáj a levendula illata. Ahogy átfutunk a zebrán, néhányan hozzánk érnek, neki persze fel sem tűnik. Szaladunk a busz után. Szerencsére nincsenek sokan, már így is melegem van. Ő is érzi és gyakorlott mozdulatokkal gombol ki. Hűvös levegő bújik a szárnyaim alá jólesően. A buszról leszállva metsző szél fogad bennünket. Határozott mozdulattal nyúl a gallérom alá, megemeli. A gombjaim ismét a lyukakba bújnak. Ismét bennem dobban a szív, engem feszít a levegővétel. Boldog elégedettség!

… Várunk, viszonylag sokat, mert a mozdulatlanságtól el is bóbiskolok. Aztán valaki megérinti a karomat. Az apró kéz nyomán heves szívdobogást érzek belülről. Belénk karolnak és elindulunk. Furcsán érint az idegen szövet, az idegen illat, a vállamat verdeső hajzuhatag. Ő is máshogy viselkedik. A háta feszesebb, a hasa alig érint belülről. Még a hangja is máshogy szól. Sokat beszélnek, nevetgélnek. Már csak arra ocsúdok, hogy csend van. Újra kettesben, csak a mozgásunk változott egy kicsit. Semmi feszültség, csak ruganyos, felszabadult mozdulatok.

… Egy vakító teremben csak ruhadarabokat látok, még sincs egy szekrény sem. Elsétálunk a sorok között. Zavar az újak lelketlensége. Nincs illatuk, nincs kopottságuk, nincs múltjuk. Egy tükör elé állunk. Kapkodó mozdulattal gombol ki és dob a székre. Onnan nézem végig, ahogy magára ölt egy Másikat. A színe friss, a szövete hibátlan. Jól áll neki. Ezt ő is tudja, hiszen úgy nézi magukat a hatalmas tükörben… úgy, ahogy régen minket nézett… büszkén és csillogó szemmel… Hirtelen öregnek és gyűröttnek érzem magam. 

… Piros, büdös szatyor zörög körülöttem. Ő már sehol. A zsebeimet kiürítette, még egy taknyos zsebkendőt sem hagyott emlékül. Gombócba gyűrve szemétre vetett. Búcsú és lelkiismeret nélkül. Nem haragszom rá. Az én hibám. Már nem vagyok divatos, a gallérom kopott, naftalin szagú zsebeim kezdenek kilyukadni. Nem... nem az ő hibája. Csak éget a nélküle. Egyre fájdalmasabban éget. Már nemcsak a szívdobbanásai helyén érzem a lángokat. Még utoljára felébred bennem az élni akarás a kukában, ahová dobott. Egy égő cigaretta...  Egy izzó csikk éget belém lyukat.  

Egy szutykos arc hajol fölém. Aztán azt az arcot is eltakarják a fellobbanó lángok. Megmaradt eszméletemmel érzékelem a körém gyűlt embereket és a lángjaim felé kinyújtott kezeket. Egyik sem az övé. Őt lett volna jó még utoljára átmelegíteni...

Egyenesek

Egyenesek. Egyformák. 

Vastagságuk, színük azonos. Egyfelé tartanak.

Mégis párhuzamosan futnak a fehér papíron.

Soha nem találhatnak egymásra.

Szomorú.

Ketten végre összefutnak. 

Egyetlen, közös és boldog metszéspontban találnak egymásra.

Egy röpke pillanatig.

Hogy aztán örökre elváljanak és távolodjanak.

A végtelenségig.

Szomorú.

Vajon melyik szerencsésebb?

Nátha

tüsszentés csavar
könny folyik
a nátha már itt ólálkodik
kinevetem
és legyintek
citromos teát hörpintek
csakhogy a nátha
kitartó pára
átszervezi
a szervezetem:
torkot fájdít
fület dugít
begyújtja
az arcüregem
zsepihalom közepében
trombitálok szörcsögök
ebédre és vacsorára
zacskós levest szürcsölök
s majd ha a vírus
unja a virtust,
s jót röhög az elesetten
- elhagyja a gazdatestem

Növekedés

Nem mindig rohant az idő. Életünk kezdetén, gyermekként még gyengéden bánt velünk. Eleinte csak türelmesen kísért, figyelte, ahogy botladozva járni tanultunk. Aztán már a kezünket fogta, amikor először mentünk iskolába.
Most? Felkap a hátára és kíméletlenül száguld velünk az ismeretlen felé.

Amióta gyermekeim vannak, rendszeresen kapom magam azon, hogy hitetlenkedve nézem a lányokat. Bármilyen nehéz is volt, visszasírom a bölcsis-ovis korszakot.
Bizony kedves, gyakorló anyukák! Egyszer még ti is bánni fogjátok, hogy a gyerekeitek önállóbb, ügyesebb, megbízhatóbb verziójáról ábrándoztok. Most fárasztó! Fizikailag kipurcantatok a rohangálásban, a pelenkázásban, az eszik-nemeszik-miteszik kérdéskörben. Talán most ti is úgy érzitek, hogy a saját életetek, mi több a saját gyereketek börtönében éltek. Nincs idő egy jó fürdőre, a reggeli frizura nem szükséges, s már fel sem tűnik, hogy büfis vagy maszatos ruhában mentek a játszótérre. Ez a korszak hamarabb elmúlik, mint hinnétek.




Az is igaz, hogy utána jön 4-5 nyugodt és kiegyensúlyozott év, amikor a gyerkőc már ügyes, okos, még kedves és érdeklődő. Persze, ha eközben megérkezik Kistesó, sokat nem érzékeltek belőle... De akkor is: tessék kérem kiélvezni! Mert most jön majd a neheze!

A kiskamaszkor beköszöntével bonyolódik az ügy. Már nem kell rohangálni utánuk, nincs kakis pelenka, fizikailag erőd teljében vagy, de lelkileg...  Az addig kedves és tüneményes gyermeked, mogorva, szótlan és dacos lesz. Eljön majd az idő, amikor örülni fogsz, ha duzzogva az orrodra csapja az ajtót. Sőt, te magad is szeretnél egy saját szobát, ahonnan kizárhatod őket. A korábban okos, jól tanuló utódról kiderül, hogy nem jó minden tantárgyban, már nem érdekli minden tantárgy, sőt talán már semmi sem érdekli. A pár éve még túlmozgásos, perpetuum mobile hirtelen akut restség tüneteitől szenved, fájdalom számára minden mozdulat, amit csak súlyosabbá tesz a körülbelül 90 százalékos halláskárosodás is, ami miatt 60 perc az átfutása egy-egy kérésnek. Örülhetsz, ha a kutya után nem kell még neked takarítani!

Szóval kedves Gyakorló Anyukák, élvezzétek ki minden percét a bölcsis-ovis kornak! Örüljetek a századik "miért?"-nek! Adjatok hálát minden hosszú élménybeszámolóért! Élvezzétek az együttlétet és soha, de soha ne siettessétek az időt!

Nincs szüksége biztatásra!

Luca 2012-ben (fotó Szabó Endre)

Réka 2012-ben (fotó Szabó Endre)

Ezek a képek egy öt évvel ezelőtti hóvirágvadászaton készültek. A lentiek pedig 2017. március 15-én. A nagyobbik persze szívesen állt kamera elé. A kicsi viszont már inkább kezelte a fényképezőgépet.

Réka-fotó

Hóvirág Lucával

Hóhérok

A Katona József Színház ismét izgalmas premierre készül. Martin McDonagh Hóhérok című darabja az angliai halálbüntetés eltörlésének napján, 1965-ben játszódik. Erről jutott eszembe, hogy én is foglalkoztam hasonló témával. Hazánkban 1988. július 14-én Vadász Ernőn hajtották végre az utolsó halálos ítéletet. A novella, inkább novellácska egy gyakorlat volt: a "veszett fejsze nyele" szólást kellett csattanóként használni. A feladatot pedig az Íróműhelyben kaptam.

Disznósajt reggelire                                                                       

Imádta a disznósajtot ecetes hagymával. Különösen reggelire. Az ablakon beszűrődött egy utcai lámpa sárga fénye. Guba György állva evett a konyhában. A család mélyen aludt. Kávét ma sem ivott, utálta az ízét. Helyette egy-két törkölyt gurított le sietve. Az utolsót már kalapban. Sietős léptekkel indult a börtön felé. Mélyet szippantott a könnyű nyári hajnalból. Édes volt, akár a feloldozás.

4 óra körül már a kötelet készítette, Jani ekkor érkezett a szokásos kupicával.

-Szép lesz ez a mai, igaz Gyurikám? Napfelkelte, meg minden…

-Az a szegény ördög biztos nem így gondolja.

-De vajszívű lettél így a végére, he! – röhögött János, beosztását tekintve alsó ember. – Annyi nyugtatót kapott, csoda lesz, ha saját lábán eltalál a bitóig. Egyébként miféle…?

-Halálra rugdosott egy embert… Hol a francba’ van már a Tibi? Kell még egy próba.

Ez lesz az utolsó akasztása. Jobban izgult, mint az első előtt. Akkor nem tudott aludni. Sem enni. Vagy tízszer elkészítette a kötelet. Fel-alá járkált egész éjjel. Aztán a harmadikra elmúlt a lámpaláz. Ahogy a kétség is odébbállt. A börtönparancsnok talán két hete hívatta őt. Búcsúzóul szépen akarta csinálni. Már várták őt a foglárok között. Békés lesz ott. Titkolózni sem kell tovább a gyerekek előtt.

Tibi megérkezett, újabb kupica legurult. Fél ötkor emelt fővel fogadták a vendégeket. A bíró ismertette az ítéletet és hóhérkézre adta a gyilkost. A fiatal férfi a nyugtatók ellenére zokogott. Összenéztek a fiúkkal és tudták, jobb lesz sietni. Tibi és Jani közrefogták a halálra ítéltet és elindultak az udvaron felállított bitó felé. Mögöttük a gyászmenetben kedélyes csevegés folyt. Az udvar reggeli napfényben fürdött, szokni is kellett a szemnek. Gerlék turbékoltak a kerítés mögötti platánon. Verebek rebbentek fel a szögesdrótról. A gyilkost a zsámolyra állították. Kínlódva, sírva könyörgött az életéért. Maszatos arca átnedvesítette a fekete csuklyát. Guba a létrára lépett. Utálta, ahogy lépései súlya alatt nyikorog. A kötelet a legfelső fokról tette az elítélt nyakába. Bokáit a fiúk kötötték össze, akik jelzésére alulról megemelték a még élő testet. Így a kampóval feszíthetett még egyet a kötélen. A létrán állva még egyszer felszisszent, mintha csak szálkába nyúlt volna. Emberei pedig lógni engedték a fiatal testet. Ő fordította lassan oldalra a fejét. Szinte gyengéden. Ha még eszméleténél lett volna, talán épp a kőfal mögött turbékoló galambokat látta volna utoljára. Csak a borzongató kattanás volt hátra, majd vége lett. Az orvos szívhangot keresett, de tudták, hiába.

A bíró rövid biccentéssel zárta le az ügyet. Az ügyvéd és az ügyész egymással fogtak kezet. A börtönparancsnok egyenes háttal lépett hozzájuk.

-Jól van emberek. Rendezzenek el mindent, ahogy kell. Utoljára…

Cipője orrát nézve sétált be a reggeli napsütésről. Még két órát vigyázták a bitón lógó testet.

A pálinka elfogyott. Tibi és Jani kipirult arccal hőbörögtek.

-Alakítsunk szakszervezetet! – kiáltotta Tibi két csuklás között. Szétgombolt inge alól elő-előbukkant egy Mária-medál.

-Vagy tüntessünk! – tette hozzá Jani, aki a nyári melegtől és az alkohol gőzétől kezdte átizzadni homoksárga nejloningét. – Csinálok egy trasz… tansz… transzparenstet… Csak egy jó mondat kell!

-Veszett fejsze nyele. – sóhajtotta Guba elvtárs és az ásóval a kezében az akasztóudvarra indult. 

Félek

Félek a múlttól

félek a mától

a haláltól üres szobától

félem apámat

félem anyámat

féltem a sosemvolt egzisztenciámat

Félek a ráktól

a hajhullástól

az anorexiás elhízástól

félem a papot

félem az orvost

féltem a lelkes pedagógust

Félek a fűtől

félek a fától

a kormánytól, a száguldástól

félem az életet

félem a halált

félem a szaros üvegházhatást

Szivárvány a ligetben

Szombaton végre győzedelmeskedett a tavaszi napfény. Melengette a télben megfáradt arcokat és a városi aszfalton perdült táncra ragyogóan.

Nyakamban a géppel, kezemben a lányok kezével, oldalamon Dráganatával a Városliget felé buszoztunk.

Sétánk első témája a Hősök tere volt. Szabadon sütkéreztek a kőszobrok, szinte mosolyogva tűrték, hogy bumfordi turisták másszák meg őket egy-egy szelfi miatt. Hogyan lehetne erről a jelképről olyan felvételt készíteni, ami kicsit más, mint a többi. Egyrészt öröm a fotósnak, másrészt nem túl hálás feladat Budapest egyik nevezetességének közepén állni. Főként, ha említett géphasználó totál amatőr. Nem is szívesen nevezném fotósnak személyét... Majd talán akad egy másik szó idővel...

Talán sikerült egy olyan felvétel, amin nemcsak a szereplők, hanem a tér részletei is jól festenek.

Napszemüvegre legközelebb figyelni kell

Szeretem ezt a képet. Tetszik a korlát az előtérben, a jellegzetes kőburkolat is kivehető. A szobrok elhelyezése nem tökéletes, de levágni nem akartam a kép jobb szélét. Persze jól mutat a képen az enyhe vinyettálás is. Nem tagadom. :)

 Itt talán az ötlet jó volt.

A tó felőli oldalról még visszanéztünk

Szerencsére volt egy vakmerő anyuka, aki hagyta a lányait játszani a vékony betonkáván. Az enyémek csak szerettek volna, de nem hagytam.
Nem is értették, hogy nekik miért nem lehet, de lassan csak megszokják, hogy az ő anyukájuk nyúlból van.

Ahol korábban a lánykák járkáltak, egy kacsa tollászkodott. Sajnos nem lett elég fókuszált a kép. Csak olyan amatőr báj jellemzi.

Amíg én guggoltam a tóparton, kacsákra lesve, a többiek kiszúrták a szökőkút szivárványát. A hirtelen feltámadó szél mintha csak játszott volna vele. A vízsugár furcsa tánca korbácsolta a tó tükrét. Ahogy rázoomoltam azon morfondíroztam, hogy a padon ücsörgők nem is látják, amit most én. A fénynek ez a színes játéka csak akkor látható, ha az éppen megfelelő pillanatban jó szögből látod a vízpermetet.

Akár a hétköznapi szépségek és csodák: csak akkor kerülnek elénk, ha kimászunk a gödörből és megtaláljuk a megfelelő szemüveget.