Végre

végre kétség

Leyla Salm képe

és árnyak nélkül

tisztaság van és fény

tavasz 

szememben mosoly

idebent rebbenés

újra érzek

végre itt vagy

te vagy a mosoly

te vagy a rebbenés

felismertelek

Nyár

Két karodba vágyom, hol a nyár
bódító illata vár.
Bőröd bársony zsálya-takaró,
borzongó vágyat
ringató.
Csókod mézes hárspora
aranyként hullik
a hajamba.
Hangod édes lehelete
fülembe ül,
tőled távol is
visszhangzik belül.

Bőröm alá simítsd hát
a forró szelet,
hőséget
ígérjen a szemed!

Ízedet szomjazom,
vágyadat éhezem,
hinnem kell,
hogy szerelmet
vétkezem.
Hazudj, ha kell,
csalj és lopj
én meg a te tolvajod vagyok.

Távolodó

nem vagyok süket

hallom a csendet

bőröm alá kúszik

bennem didereg

még őrzöm az édeset

még táncolom a zenét

suttogom édes ígéretét

de érteni akarom, ölelni, követni

lépteit a távolba kísérni

míg árny lesz

egy elharapott mondat

három tintával írt

pont...

Közöny

a közöny - durva kötél
árulásod rostjai
csuklóm köré
égetnek jelet
már nem érintelek
most elvakítva
a sarokban állok
számra fémízű tenyered
rozsdát pecsételt
nem kellek
torkom visítja a csendet
nem harcolok
üres vagyok
mint olcsó kacat
padlót fogok

Bolondok szigete

Bruegel - Ikarosz bukása

Manuel a birkáit legeltette. A füves domboldal most hűsölt az árnyékban. Az erős nyári szél a tenger sós illatát hordta a dombtetőre. Messzire ellátott innen. Az öböl a lábai előtt hevert. A távoli kikötőben épp egy kétárbócos kötött ki. Sajnálta, hogy nincs messzelátója. Lehevert a fűbe az állatai közé. Itt végre nyugalom volt. A szigeten jobb ember lett. Elmúltak a rohamok, nem kellett szégyenkeznie, itt nem piszkálta senki. Otthon annyi rengeteg dolgot nem értett, olyan sokan kinevették. Itt néha napok teltek el anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Bámulhatta órákig az eget. A birkáit is nyugodtan átszámolhatta, senki nem sürgette őt. Jó volt itt, a szigeten.

*

Veronica boldog volt. Gyengéden ringatta őt a tenger. Meleg áramlatai meg-megérintették hófehér bőrét, szőke haja pedig lebegve táncolta körül mezítelen testét. Csukott szemmel élvezte a víz dédelgetését, súlytalanul lebegett a felszínen. Ha megunta, kecsesen a víz alá bukott. Akár egy sellő.

A partról Pablo vigyázta minden mozdulatát. A középkorú férfi tekintete kifejezéstelen, mosolya bárgyú volt. Kitartóan temette óriási lábait a forró föveny alá. Talán még élvezte is a homok furcsa érintését, mert dolga végeztével egy pillanatra lehunyta szemét és sóhajtott. Aztán felnézett, újból megkereste az öbölben úszkáló Veronicát. Lassan felállt, kinyújtóztatta hatalmas tagjait és gondosan leporolta vékony nadrágját. Visszaülve elölről kezdte az egészet.

A fürdőzést megunva a lány kiúszott a partra. Kicsavarta a haját és nevetve pörögni kezdett, míg el nem szédült. Akkor keresett egy lapos követ és leült. Várta, hogy meztelen bőréről felszáradjon minden csepp tengervíz. Pablo pironkodva babrált a homokban, ijesztette őt Veronica csupasz testének látványa. A lány hófehér bőrét hamar kínozni kezdte a déli napsütés. Ekkor felkapta Pablo mellől a könnyű, fehér anyagból készült alsóruhát és elindult a dombtetőn álló ház felé. Mint egy kislány, rácsodálkozott minden virágra, énekelve és táncolva tette meg az utat. Néha megállt, visszafutott a lomha Pablohoz és nevetve körbeugrálta.

*

Dr. Ademar Leon hajóval érkezett. Kalapot emelt a kapitány felé és görnyedt háttal, orvosi táskájával a kezében lépett a szigetre. Szeretett hazatérni. Boldogan hagyta háta mögött az előkelő St. Alvarez Kórházat. Pablo várta őt a parton. Nagy kezének ujjai furcsán kergették egymást, fejét balra billentette. Csak egy-egy röpke pillanatra nézett a doktorra.

-Örülök, hogy elém jöttél, fiam. –mondta az ősz hajú férfi és lábához tette a táskát.

Levette kalapját, meglazította inge nyakát és tekintete mosolyogva követte a part mellett magasodó szirt emelkedését. Háta kiegyenesedett, vállaira már nem nehezedett semmi. Pablonak nyújtotta táskáját, kezével a férfi vállára támaszkodott és egyenletes lépésekkel hazaindultak.

Levegőért kapkodtak mire felértek a tetőre. A fehér ház vakítóan ragyogott a napsütésben, mégis enyhülést és nyugalmat ígért az érkezőknek. Dr. Leont felesége csókkal üdvözölte, az asztalon étel és hűsítő várta. Nagy kortyokkal itta a hideg citromos vizet. Épp letette a poharat, amikor Veronica ugrott a nyakába mezítelenül. Egy leizzadt szolgáló szaladt utána, kezében a lány egyik ruhájával. Eva asszony gyengéden közbelépett, hogy férjének legyen még egy kis nyugodalma. Ademar leült a vacsoraasztalhoz. A fáradtság kezdett eluralkodni rajta. Fentről lépések dobogása és kiabálás hallatszott. Minden falatnál erőt kellett vennie magán, hogy az ételre figyeljen. Csak pár percig tartott az ízetlen vacsora, majd felállt, kiitta a maradék vörösbort és felsétált az emeletre.

A fürdőszobába lépve feltűrte ingujját. Egy szolgálóval ketten lefogták Veronicát és erőszakkal a kádban tartották, míg felesége mosdatta a törékeny női testet. A mosdókendő Veronica bőréhez ért, ő pedig felordított. A lány harcolt és rúgkapált. Eva asszony ajkán némán zengett egy altatódal, az üvöltéstől csak látni lehetett. A doktor és a szolgáló szemérmesen félrenéztek. Minden este így zajlott a mosdás, kínok között. Dr Leon felkapta a lányt és kiemelte a kádból. A szolgáló és asszonya olajjal kenték be a reszkető  lány kipirult bőrét. Csak egy könnyű alsóruhát adtak rá, amint a pirosság elmúlt. A doktor kilépett a fürdőből és a hálószobába ment. Az ágy már meg volt vetve, az ágykerethez rögzített bőrszíjak jól tartottak. Hogy mindent rendben talált, Ademar a konyhába sietett és vizet forralt. Előkészítette a teakeveréket. Évekig kísérletezett a gyógynövényekkel, mire Veronica végre átaludta az éjszakát. A víz már majdnem forrt, amikor belépett Pablo. Fejét félrefordítva és soha nem Leon doktorra nézve közeledett.

-Szervusz, fiam!  Vacsoráztál már? – kérdezte a doktor, de választ nem remélt. Pablo leült az asztalhoz és előre-hátra dülöngélt. Combjait vágta az asztal lapja. Dr Leon tányérra szedte a vacsora maradékát és Pablo elé tette. A férfi megszagolta az ételt, óvatosan belenyúlt. Az egyik ujját a halhúsba nyomta, a másik kezével a szószba nyúlt, majd a nyelve hegyével mindkettőt megnyalintotta. Tetszett neki, amit érzett. Ügyetlen kezeivel példátlan pusztítást végzett a tányéron és a fehér asztalterítőn. A vacsora végeztével elégedetten mosolygott. Ademar megtörölte az arcát és kezeit az asztalkendővel és egy pohár vizet tett elé. Pablo hangosan szürcsölve öblítette le a vacsorát, majd felállt és felment az emeletre.  Dr. Leon követte őt Veronica szobájába.

Eva asszony a hálóinget adta rá a lányra már nem először.

-Végre, hol maradtál ennyi ideig? – korholta férjét és elvette tőle a teáscsészét. Pablo és Veronica lekuporodtak az ágyra, Eva asszony kortyonként diktálta a teát a lányba, míg férje egy könyvből olvasott fel.  Amikor a gyógytea elfogyott, a fésülködés következett. Pablo teljesen belefeledkezett a látványba. Ahogy a puha hajkefe egyenletes mozdulatokkal simította a szőke zuhatagot, ő egyre álmosabbnak érezte magát. Nem is nagyon tiltakozott, hogy átadja a helyet Veronicának. A doktor és felesége gyengéden betakarta a lányt egy puha gyapjútakaróval és óvatos csókolt lehelt a feje búbjára. Az olajlámpa lángja elhalványult, a szülők és Pablo csendben távoztak a szobából.

A hajnal még messze volt, de már halványodtak a csillagok. Az éjszakai égbolt fekete színe mélykékre változott. Kiabálásra és énekszóra ébredtek. A szolgálót beküldték Veronicához, Dr Leon pedig a lépcső alól elővette a puskáját. Pablo és Eva asszony az emeleten maradtak és hallgatóztak.

-Tűnjenek a birtokomról vagy lövök! – kiáltotta a verandára lépve a doktor.

-Hát illik így köszönteni azt, aki háztűznézőbe jött? – mondta egy férfihang, mire kísérete hangos röhögésbe kezdett. A részeg társaság zenészeket is hozott magával, akik hirtelen játszani kezdtek egy szerenádot.

-Takarodjanak, ha mondom vagy lövök! – kiáltotta már a lépcsőről Dr Leon.

-Csak látni akarom a királynőmet… imádom őt és feleségül kívánom venni… - mondta a társaság szóvívője, a többiek pedig röhögtek. – Királynőőőm! Ébredj! – kiabálta torkaszakadtából a ficsúr.

Ademar mögött ekkor jelent meg a termetes Pablo, a doktor pedig a levegőbe lőtt.

-Nézd már, testőr is van. – röhögött a férfi, akinek gazdag öltözéke kezdett rendezetlenné válni. -Bamba és néma testőr.

A zenészek újra rákezdték, a férfiak üvöltve énekelték a szerelmes szerenádot, míg az előkelő uraság  nagy mozdulatokkal, dülöngélve vezényelt. A dühös Pablo hangosan felordított és a doktor elé állt. Az énekszó lassan szétfoszlott, a társaság szembefordult a fegyveresekkel.

-Uram, elnézését kell kérjem modortalanságomért. Be sem mutatkoztam. – szólt ismét az önjelölt kérő. – Mauricio Merga vagyok, gazdag madridi kereskedő legidősebb fia. A városban is hallani gyönyörű leányának hírét. Engedje meg, hogy csak egy pillanatra lássam szépségét! Látnom kell szívem királynőjét!

- A bolondok meztelen királynőjét… - kiabálta egy másik részeg, mire visítva felnevetett az egész kompánia.

Ekkor a ház mögül hangos kutyaugatást hallottak, amit egy férfias üvöltés követett. Dr Leon arcán megkönnyebbülés suhánt át. A ház sarkánál tűnt fel Manuel. A kezében fegyver volt, a lábánál pedig vicsorgó pásztorkutyája, Pancho.

-Jó reggelt doktor. Segíthetek valamiben? – kérdezte a pásztor farkasszemet nézve a betolakodókkal.

-Jó reggelt, Manuel! Jó, hogy jössz. – válaszolta a doktor. – Senior Merga és barátai eltévedtek. Kíséretre van szükségük, hogy visszataláljanak a kikötőbe.

-Nem úgy van az doktor úr! A lányát kívánjuk látni. Hát, egy tapottat sem mozdulunk amíg elő nem jön. Lehetőleg meztelenül.

-Ahogy szokott. – mondta az egyik kísérő, a többiek pedig hangosan röhögtek.

Pancho kutya vad ugatásba kezdett gazdája lábánál. Dr Leon reszketett a dühtől.

-Egész Madrid erről beszél. A bolond lányáról meg a szigetről. Pedig inkább bezárva kellene tartani az ilyeneket. – mondta Merga nyálat fröcsögve.

A doktor felemelte a fegyvert és a férfi fejére célzott. Ujját a ravasz mellé helyezte, félt, hogy a dühtől meggondolatlanságot tenne.

-Úgy tudom, a madridi tébolyda igen előkelő intézmény. Hideg vizes fürdő, napi háromszori verés, éjszakai lekötözés. Hát kell ennél nagyobb kényelem egy őrültnek? –kérdezte Merga már a kompániájától.

-Neeem! – ordították a választ kórusban és gúnyosan nevettek.

-Utoljára kérem az urakat! Menjenek Isten hírével!

A napkorong ekkor bukkant fel a tengerből, aranyszínre festette a víz fodrát. Ekkor hallották a puskadörrenést. Senior Merga kalapja Pablo lába elé esett. Egy szép lyuk éktelenkedett rajta. Mindannyian a parti ösvény felől közeledő lovast bámulták. Délcegen ült a nyeregben, puskájával Mergára célzott. Derékszíjáról bőrerszények és kard lógott, csizmájának szárából egy tőr markolata látszott ki. A puskát villámgyorsan kibiztosította és lőtt. Merga lába előtt ütött lyukat a lövés, de néhány sörét belemart a ficsúr harisnyás lábába is. Az ordítást hallva a zenészek futni kezdtek, a hangos társaság kijózanodott. Manuel és Pancho közelebb lépett a földön ülő Mergához.

-Uraim! Ideje távozniuk. – szólalt meg Leon doktor és a levegőbe lőtt. Mergát ketten emelték, úgy siettek a kikötői kocsma felé. A lovas a ház elé ügetett és megemelte kalapját.

-Doktor!

-Köszönöm, Rodrigo!

-Ezekkel már nem lesz gond. –mondta határozottan a fiatal férfi.

- Velük nem. De biztosan lesznek mások. – felelte a doktor keserűen.

- Akkor majd újra eljövünk látogatóba. – mondta Manuel és megpaskolta Pancho oldalát, hogy az döngött belé.

- Csak ne feledje a meghívót a levegőbe lőni. – mosolygott Rodrigo és hazaindult.

*

Rodrigo napkelte előtt ébredt. Kútvízzel megmosakodott, prüszkölt hidegétől. Felöltözött, derekára kötötte az erszényét és az istállóban folytatta reggeli teendőit. Az ő háza volt a sziget legmagasabban fekvő pontján. Ide ritkán vetődött bárki is. Nehéz út vezetett a fennsíkra, ám annál értékesebb termőföld volt a kitartás jutalma. Befogta Rigelt az eke elé és földje újabb szegletét kezdte felszántani. Éjjel esett egy kis eső, az ekevas könnyen fésülte a sötétvörös földbe a barázdákat. Amikor végzett, kinyitotta erszényét és az érméket egyesével beleszórta a mélyedésekbe, lábával pedig földet rúgott rá. Amint elfogyott az aranymag elégedetten törölte ruhája ujjába homlokát és mosolyogva sétált vissza lovával a házhoz. Útközben büszkén szemlélte munkája gyümölcsét, a száz és száz mély barázdát, melynek mindegyike száz és száz arany és ezüst érmét dédelgetett. Néhol már sarjadni kezdett a vetés.

Ajtó

Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik nyílászáró valahol.

Felém csak egy ajtó vezet.

Néha engedem ugyan, hogy mosolyba öltözve ácsorogjanak a küszöbön,

sokáig a huzatot sem bánom, 

sőt élvezem a hűsítő légáramlatot, 

átszellőztetem a szobát.

Aztán a bizonytalanságtól dideregni kezdek és már zavar 

a sziluett az ajtómban.

Nem várok tovább.

Odasétálok az ajtószárnyhoz és lassan behajtom.

Talán most végre döntesz…

talán egy mozdulattal megállítod a bezárkózást…  

Csak ekkor veszem észre, hogy te már másik irányba nézel.

Csak az árnyékodba kapaszkodtam eddig.

Halkan lenyomom a kilincset és 

kizárlak.

Te pedig észre sem veszed.

Jámbor János

Hetedhétország szélén, egy falucska fehérre meszelt házában élt Jámbor Jánoska. Nem volt neki se apja, se anyja, se testvére csak egy apró malackája. Megosztotta vele az ágyát és az asztalát is, ha beszélt hozzá figyelmesen hallgatott, de Jánoska mégis magányos volt. A puliszkáját maga főzte, az ingét maga mosta, az ágyát is maga vetette. Elhatározta hát, hogy feleséget keres. Keveset tudott a falubeli leányokról. Csak vasárnap a templomban láthatta őket, amikor segített a plébános úrnak. Büszkén viselte a fehér ministráns ruhát és a mise végén ő járt körbe a zsákocskával, hogy adományokat gyűjtsön. Ilyenkor titokban megnézte a lányokat. Néhányuk igen szemrevaló volt, s amikor véletlenül a szemébe néztek, forró pirosság öntötte el Jánoska arcát. Tán még pelyhedző bajuszkája is égő vörössé vált.

-Plébános Úr! Hogyan találjak feleséget? – tette fel a kérdést a reggeli mise után. A pap döbbenten nézett a fiúra, majd cigarettát vett sárga ujjai közé és egy gyertyáról meggyújtotta azt.

-Feleséget? Minek neked az fiam?

-Üres a ház így egyedül.

-A nők boszorkányok. Vigyázz velük, Jánoska! – zárta le a beszélgetést Isten szolgája és begurított egy kupica pálinkát óriási bajusza alá.

Jánoska csendben felvette a kabátját, kucsmát nyomott a fejébe és  hagyta, hogy a hideg északi szél hazarepítse őt. Otthon begyújtott a kemencébe, malackáját bevackolta és a petróleumlámpa fényénél dolgozni kezdett. December tizenharmadika volt. Vésőt, fűrészt készített az asztalra és előkeresett egy egészséges tölgyfa hasábot. „Ha a lányok boszorkányok, én kiválasztom közülük a legszebbet.”

Másnap hóesésre ébredt a falucska. Narancsriasztást adtak ki Hetedhétország időjósai. Még sötét volt, amikor Jánoska az erdőre indult. Egy zsákot és fűrészt vitt magával. A tar domboldal tetején ért véget az irtás. Kilenc fát kellett mielőbb megtalálnia, mert kutya hideg volt. A zsákjában már ott lapult az akác, a bükk, a tölgy és a hárs ág, amikor egy anyókába botlott.

-Mi járatban öreganyám ebben a nagy hidegben? – kérdezte Jánoska.

-Jaj, lelkem galambom, nagy az én bajom! Nem bírják a lábaim, megvesz az Isten hidege, ha nem veszel a hátadra. – jajgatott  a vénség, hogy Jánoskának megesett a szíve rajta.

-Jól van hát, öreganyám! De nekem még a fenyvest útba kell ejtenem.

-Menj csak fiam, menj, amíg a hátad bírja… - szuszogta az anyóka, miközben felmászott Jánoska hátára. Mentek hát tovább, kaptatott Jánoska a dombtetőn a vénséggel a hátán. A szél feltámadt, havat hordott az arcába, alig látott valamit a hófúvásban. De mentek tovább, mendegéltek kitartóan. Az anyó egyre nehezebb lett, úgy nyomta Jánoska hátát, mintha kettőt cipelt volna. Hangosan nyöszörgött és szuszogott, egyre keményebben kapaszkodott Jánoska nyakába. Nagy nehezen elérték a fenyvest.

-No, anyó! Itt most megpihenünk. Másszon le! – mondta Jánoska és leült egy farönkre. A vénség mocorgott, de nem mászott le a nyakából.

-Öreganyám, nem hallja? – kiabált dühösen Jánoska és megpróbált a feje fölé nézni, de a háta már annyira sajgott, hogy képtelen volt mozdulni. Fogta hát magát és minden erejét összeszedve megpróbált felállni. A mozdulattól hanyatt vágódott a hóba, az öregasszony meg a mellkasára ült. De nem ám egy anyóka trónolt Jánoskán, hét vénség ült egymás nyakában. Jánoskára bámultak és a legalsó megszólalt:

-Jámbor János, van valami a házadban, ami a miénk. Karácsony estéjén elmegyünk érte. Ha kedves az életed, kiadod nekünk…

Hangos visítással a levegőbe emelték Jánoskát, fel egészen a fenyves fölé. Körülöttük sűrűn kavargott a hó és a jeges szél, vitték Jánoskát el az erdőtől, el a házacskájától. Pörögtek, forogtak vele a levegőben. Jánoska már azt sem tudta merre van az arra. Aztán hirtelen földhöz vágták és visítva, kacagva elrepültek.

Jánoska szédelegve tápászkodott fel, a zsákja még a kezében volt és körülnézve látta ám, hogy a Nagydomb másik oldalán tették le a banyák, messze a falutól. Nagyon kellett iparkodnia, hogy minden fából gallyat gyűjtsön és még dolgozzon is a széken, ha hazaért. Keserves útja volt Jánoskának visszafelé, de megtalálta a fenyő, a cseresznye és a dió gallyakat. Sötétedéskor lépte át a küszöböt. Csodák csodája az asztal terítve várta Jánoskát. Kenyeret, túrót és szalonnát készített valaki az asztalra. A kemencét felfűtötték, az ágyát megvetették.

-Hát ezt meg kinek köszönhetem? – kérdezte fennhangon és megsimogatta a lábához dörgölőző malackát.

A következő tizenegy napon pontos beosztás szerint készítette a széket és alig várta az éjféli misét. Nem volt nehéz a templomba csempészni a széket, ezen a misén is ministrált a plébános mellett. A zsebét teletömte mákkal és egy ostort is a ruhája alá rejtett. A gyülekezet megtöltötte a templomot. A legszebb ruhájukat vették fel a jeles alkalomra. A lányok színes hímzéssel díszített kendőkben dideregtek a hideg templomban. Jánoska megvárta az áldozást, csak amikor mindenki visszaült a helyére, akkor vette elő rejtekhelyéről a széket. Felállt rá és behúzta a nyakát félelmében. Nem történt semmi. Jobban körbenézett, s észrevette, hogy senki és semmi nem mozdul. Mintha sóbálvánnyá váltak volna. Jánoska egy marék mákot vett a kezébe, hóna alá fogta a széket és elindult lánynézőbe.

Az első szemrevaló leány mellett megállt és óvatosan megérintette a homlokát. Szarvakat nem talált rajta, de egy hang azt súgta neki, hogy ez a leány bejárja majd a világot, gyönyörű hangjának messze földön híre megy majd. „A feleségnek konyhában a helye. Ebből nem lesz jó feleség.”-gondolta Jánoska és ment a következőhöz.

A lánynak rózsás arca, zöld szeme teljesen megbabonázta Jánoskát. Óvatosan megérintette a vállát és várta a sugalmazást. Képeket látott. Látta, hogy milyen boldogok ketten. Turbékoltak, mint a galambok, de gyermekük nem születhetett. „A gyerek az kötelesség. Ebből nem lesz jó feleség.” – gondolta Jánoska és megkereste a következő leányt.

Jómódú leány volt a következő kiszemelt. Jánoska gyengéden megérintette a kezét és látta, milyen szorgalmas, okos ez a leány. Tanulni fog és a városban fog embereket gyógyítani. „Túl okos. Ebből nem lesz jó feleség.”

Minden leányt megnézett Jánoska. Az egyik kikapós volt, a másik házsártos, a többi pedig nem elég szorgos. Akadt olyan is, aki szívesebben dolgozott a földeken, mint otthon, a gyerekek mellett. El kellett fogadni, hogy nincs olyan lány a faluban, akiből szófogadó, hálás feleség volna. Jánoska a földre tette a széket, felállt rá a mákot pedig a háta mögé szórta. Szomorkodva ballagott haza a templomból, észre sem vette, hogy hét boszorkány követi őt az úton.

Malackája visongva köszöntötte az ajtóban, de ő nem törődött vele. Feldarabolta a széket és a kemencébe vetette darabjait. Sírt, jajgatott a fa a lángok között. Az ablak előtt fekete árnyak gyülekeztek. Malacka reszketett a félelemtől.

-Jámbor János, add ki nekünk leányunkat vagy halálnak halálával halsz! – visították kórusban a banyák. Jánoska lopva körbenézett a szobában, mintha valóban egy leányt rejtegetne valahol.

-Egyedül vagyok, mint az ujjam. Tisztuljatok banyák! – kiáltotta Jánoska és elővette a karikást. Kirontott a házból és hangosan csattogtatta ostorát. A banyák felsikítottak és éles fénnyel égtek hamuvá. Abban a pillanatban malacka két lábra állt és gyönyörű fiatal leánnyá változott. Jánoska nem hitt a szemének.

-Én vagyok az János. Megtörted az átkot, amit a hét boszorkány olvasott rám.  Hálával tartozom neked, soha nem hagylak el téged. – mondta a lány és kiseperte a bűzös hamut az udvarról. Jánoska arca felragyogott, mert igen szemrevaló leány volt ez a malacka, főleg ahogy serényen dolgozott.    „Ez biztos szívesen lesz a konyhában, szófogadó is lesz. Ez bizony feleségnek való leány!” – gondolta Jánoska és boldogan ölelte magához mátkáját. 

-Legyél a feleségem ember és Isten előtt! – súgta a leány fülébe Jánoska.

-Te az enyém, én a tied János. – búgta Malacka szerelmesen kedvese fülébe.

-Terítsd az asztalt, asszonykám! – parancsolta János és rácsapott ifjú mátkája tomporára.

-Ma nincs vacsora. – kacsintott Jánoskára Malacka és ledobta az inget magáról.