Disznósajt reggelire
Imádta a disznósajtot
ecetes hagymával. Különösen reggelire. Az ablakon beszűrődött egy utcai lámpa
sárga fénye. Guba György állva evett
a konyhában. A család mélyen aludt. Kávét ma sem ivott, utálta az ízét. Helyette
egy-két törkölyt gurított le sietve. Az utolsót már kalapban. Sietős léptekkel
indult a börtön felé. Mélyet szippantott a könnyű nyári hajnalból. Édes volt,
akár a feloldozás.
4 óra körül már a
kötelet készítette, Jani ekkor érkezett a szokásos kupicával.
-Szép lesz ez a mai,
igaz Gyurikám? Napfelkelte, meg minden…
-Az a szegény ördög
biztos nem így gondolja.
-De vajszívű lettél így
a végére, he! – röhögött János, beosztását tekintve alsó ember. – Annyi
nyugtatót kapott, csoda lesz, ha saját lábán eltalál a bitóig. Egyébként
miféle…?
-Halálra rugdosott egy
embert… Hol a francba’ van már a Tibi? Kell még egy próba.
Ez lesz az utolsó
akasztása. Jobban izgult, mint az első előtt. Akkor nem tudott aludni. Sem
enni. Vagy tízszer elkészítette a kötelet. Fel-alá járkált egész éjjel. Aztán a
harmadikra elmúlt a lámpaláz. Ahogy a kétség is odébbállt. A börtönparancsnok
talán két hete hívatta őt. Búcsúzóul szépen akarta csinálni. Már várták őt a
foglárok között. Békés lesz ott. Titkolózni sem kell tovább a gyerekek előtt.
Tibi megérkezett, újabb
kupica legurult. Fél ötkor emelt fővel fogadták a vendégeket. A bíró ismertette
az ítéletet és hóhérkézre adta a gyilkost. A fiatal férfi a nyugtatók ellenére
zokogott. Összenéztek a fiúkkal és tudták, jobb lesz sietni. Tibi és Jani közrefogták
a halálra ítéltet és elindultak az udvaron felállított bitó felé. Mögöttük a
gyászmenetben kedélyes csevegés folyt. Az udvar reggeli napfényben fürdött,
szokni is kellett a szemnek. Gerlék turbékoltak a kerítés mögötti platánon.
Verebek rebbentek fel a szögesdrótról. A gyilkost a zsámolyra állították.
Kínlódva, sírva könyörgött az életéért. Maszatos arca átnedvesítette a fekete
csuklyát. Guba a létrára lépett. Utálta, ahogy lépései súlya alatt nyikorog. A
kötelet a legfelső fokról tette az elítélt nyakába. Bokáit a fiúk kötötték
össze, akik jelzésére alulról megemelték a még élő testet. Így a kampóval
feszíthetett még egyet a kötélen. A létrán állva még egyszer felszisszent,
mintha csak szálkába nyúlt volna. Emberei pedig lógni engedték a fiatal testet.
Ő fordította lassan oldalra a fejét. Szinte gyengéden. Ha még eszméleténél lett
volna, talán épp a kőfal mögött turbékoló galambokat látta volna utoljára. Csak
a borzongató kattanás volt hátra, majd vége lett. Az orvos szívhangot keresett,
de tudták, hiába.
A bíró rövid
biccentéssel zárta le az ügyet. Az ügyvéd és az ügyész egymással fogtak kezet.
A börtönparancsnok egyenes háttal lépett hozzájuk.
-Jól van emberek.
Rendezzenek el mindent, ahogy kell. Utoljára…
Cipője orrát nézve sétált
be a reggeli napsütésről. Még két órát vigyázták a bitón lógó testet.
A pálinka elfogyott.
Tibi és Jani kipirult arccal hőbörögtek.
-Alakítsunk
szakszervezetet! – kiáltotta Tibi két csuklás között. Szétgombolt inge alól elő-előbukkant
egy Mária-medál.
-Vagy tüntessünk! –
tette hozzá Jani, aki a nyári melegtől és az alkohol gőzétől kezdte átizzadni
homoksárga nejloningét. – Csinálok egy trasz… tansz… transzparenstet… Csak egy
jó mondat kell!
-Veszett fejsze nyele.
– sóhajtotta Guba elvtárs és az ásóval a kezében az akasztóudvarra indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése