Kabát

… Sötét van. Nem tudok mozdulni, pedig egy fazon benne áll az arcomban. A modortalan! 

Talán belőle árad ez a fura aroma, amit már az én szövetem is átvett. A nehéz szagú csendben végre lépéseket hallok közeledni. A kinti levegő gyengéden mozdítja meg a karom, ahogy  nyílik az ajtó távolabbi szárnya. Az áramlat szappanillatot és elégett pirítós szagát hozza magával. Sosem tudott ehető ételt készíteni! Mosolygok. Persze, megint nem engem keres. Talán legközelebb…

… Mintha hűvösebb lenne körülöttem. Hosszabb talán a sötét mozdulatlanság is.  Az ismerős lépések ma kopogva közelednek. A hirtelen világosság elvakít, fáj! Egy kéz lágyan simít végig a hátamon, hogy beleborzongok. Megemeli az ujjamat, türelmetlenül gombol ki és a magasba emel könnyedén. Reszketek, ahogy hűvös bélésemhez ér a karja és gyors mozdulattal az ujjamba hatol. Teste átmelegíti a hátamat is, s ahogy a fényes gombokat a helyükre bújtatja és belülről érzem lüktetni a szíve dobbanásait forró öröm önt el. Minden lélegzetvételét érzem, együtt élek minden mozdulatával. Végre jó helyen vagyok. Végre itthon vagyok! 

… Élvezem az utca forgatagát. Még a benzingőzt is, hisz végre nem fáj a levendula illata. Ahogy átfutunk a zebrán, néhányan hozzánk érnek, neki persze fel sem tűnik. Szaladunk a busz után. Szerencsére nincsenek sokan, már így is melegem van. Ő is érzi és gyakorlott mozdulatokkal gombol ki. Hűvös levegő bújik a szárnyaim alá jólesően. A buszról leszállva metsző szél fogad bennünket. Határozott mozdulattal nyúl a gallérom alá, megemeli. A gombjaim ismét a lyukakba bújnak. Ismét bennem dobban a szív, engem feszít a levegővétel. Boldog elégedettség!

… Várunk, viszonylag sokat, mert a mozdulatlanságtól el is bóbiskolok. Aztán valaki megérinti a karomat. Az apró kéz nyomán heves szívdobogást érzek belülről. Belénk karolnak és elindulunk. Furcsán érint az idegen szövet, az idegen illat, a vállamat verdeső hajzuhatag. Ő is máshogy viselkedik. A háta feszesebb, a hasa alig érint belülről. Még a hangja is máshogy szól. Sokat beszélnek, nevetgélnek. Már csak arra ocsúdok, hogy csend van. Újra kettesben, csak a mozgásunk változott egy kicsit. Semmi feszültség, csak ruganyos, felszabadult mozdulatok.

… Egy vakító teremben csak ruhadarabokat látok, még sincs egy szekrény sem. Elsétálunk a sorok között. Zavar az újak lelketlensége. Nincs illatuk, nincs kopottságuk, nincs múltjuk. Egy tükör elé állunk. Kapkodó mozdulattal gombol ki és dob a székre. Onnan nézem végig, ahogy magára ölt egy Másikat. A színe friss, a szövete hibátlan. Jól áll neki. Ezt ő is tudja, hiszen úgy nézi magukat a hatalmas tükörben… úgy, ahogy régen minket nézett… büszkén és csillogó szemmel… Hirtelen öregnek és gyűröttnek érzem magam. 

… Piros, büdös szatyor zörög körülöttem. Ő már sehol. A zsebeimet kiürítette, még egy taknyos zsebkendőt sem hagyott emlékül. Gombócba gyűrve szemétre vetett. Búcsú és lelkiismeret nélkül. Nem haragszom rá. Az én hibám. Már nem vagyok divatos, a gallérom kopott, naftalin szagú zsebeim kezdenek kilyukadni. Nem... nem az ő hibája. Csak éget a nélküle. Egyre fájdalmasabban éget. Már nemcsak a szívdobbanásai helyén érzem a lángokat. Még utoljára felébred bennem az élni akarás a kukában, ahová dobott. Egy égő cigaretta...  Egy izzó csikk éget belém lyukat.  

Egy szutykos arc hajol fölém. Aztán azt az arcot is eltakarják a fellobbanó lángok. Megmaradt eszméletemmel érzékelem a körém gyűlt embereket és a lángjaim felé kinyújtott kezeket. Egyik sem az övé. Őt lett volna jó még utoljára átmelegíteni...